- Gilbert Ház -
( Sophie Szemszöge )
( Sophie Szemszöge )
Reggel Jenny sírására ébredtem mint általában mindig. Szerencsére az éjszakákat nyugodtan viseli de a korán kelés a mániája. Szereti a hasát, ezúttal is ez volt a panaszos sírás oka. Miután megetettem sokkal nyugodtabb lett. Kicsit még vissza feküdtem vele az ágyba, lustálkodni. Amikor ránézek olyan mintha magamat látnám, a kicsinyített változatomat. Pontosan olyan mint én, a szeme, az arca, az orra, mindene. De én ennek örülök is, mert az apját úgy sem fogja ismerni soha. - Na gyere drágám. Neki látunk az ebédnek. - vettem őt az ölembe miután felöltöztettem és én is hétköznapi ruhát kaptam magamra. - Elena néni és Jeremy bácsi nincs itthon. Miénk az egész ház. - duruzsoltam a fülébe miközben besétáltam vele a konyhába s míg őt beletettem a járókába és játszani kezdett a játékaival, addig én neki láttam az ebéd elkészítésének. Alig fél óra elteltével azonban kopogást hallottam meg a bejárat felől. - Gyere szívem, ajtót nyitunk. - vettem Jenny-t az ölembe és vele együtt indultam meg a nappali felé. - Tristan. - mosolyogtam az érkezőre, miután ajtót nyitottam. - Gyere be. - hívtam beljebb a házba. - Mi járatban? - érdeklődtem kedvesen. - Sziasztok. - köszönt és átvette tőlem Jenny-t aki lelkesen meg is kapaszkodott a vendégünk hajában. - Csak beugrottam. Gondoltam megkérdezem van e kedvetek kicsit kimozdulni és sétálni a parkban. Utána meghívlak titeket ebédelni valahová. - adta vissza az ölembe a lányomat. - Oh....- akadt bennem a szó az ötletét hallgatva. - Lehet erre nemet mondani?! - nevettem fel. - Jenny-nek sem árt egy kis friss levegő. - adtam közben a kislányomra egy vékonyka kabátot. - Mehetünk. - vettem magamhoz a táskám majd gyalog indultunk el a parkba. Örültem hogy Tristan sétálni hívott minket. Nem tagadom, hogy kedvelem őt. Nem is kicsit.
- Park -
( Tristan Szemszöge )
Tagadhatatlanul örültem annak hogy Sophie nem utasított el. Persze ez csak egy séta és egy közös ebéd, de nekem többet jelent. Amióta ismerem őt szeretnék hozzá közelebb kerülni. A kislánya pedig tündéri, úgy szeretem mintha az én lányom lenne. Azért ennyire nem szaladok előre. Sophie és én csak barátok vagyunk noha én szívesen lennék több is ha ő is akarná. - Szép idő van. - jegyeztem meg csak hogy megtörjem a néma csendet ami kezdett már kínos lenni. - Igen. - bólintott miközben sétáltunk tovább. - Sophie....- torpantam meg és elé lépve a szemébe néztem. - Tessék? - kérdezte mosolyogva. Így még nehezebb volt ellenállni neki. - Semmi....semmi. - csóváltam meg a fejem és zavartan indultam tovább. - Mit szerettél volna mondani? - jött mellettem továbbra is ezúttal kíváncsi tekintettel méregetve. - Semmit....tényleg semmit. - köszörültem meg a torkom, de nem akartam továbbra is ennyire gyerekesen viselkedni. - Na jó. - adtam meg magam végül. - Csak azt akartam kérdezni hogy esetleg, lenne e kedved egyik este eljönni velem valahová. - néztem rá majd ismét előre fordultam, csak magam elé nézve. - Mármint randizni? - nevetett. - Igen. Randizni. - ismételtem meg amit ő mondott és már én magam is nevettem. - Nagyon szívesen. - adta meg a végső választ. - Ez remek. Esetleg szombaton vacsora? - érdeklődtem már előre megtervezve gondolatban az estét. - Jól hangzik. De be kell valljam most ezzel nagyon megleptél. - pirosodott ki az arca. - Megleptelek? De miért? - lepődtem meg, nem tudtam mire utal ezzel. - Egyedülálló anya vagyok, a magam fajtákat nem szokták így ilyen könnyedén randira hívni. Tudod...senki nem akarja más gyerekét....nevelni. És ilyesmi. Ah....ne is figyelj rám. - vörösödött el már teljesen, annyira zavarban volt, de értettem hogy miért mondja. - Tudom mire gondolsz. De ez a mi esetünkben lényegtelen. Jenny csodálatos kislány, bárki szívesen lenne az apja. Bevallom....én is szívesen vállalnám a feladatot. És szerintem ha valaki szereti a másikat annak az ilyesmi nem probléma. - vontam meg a vállam. - Ha valaki szereti a másikat? Ezt most úgy értsem hogy....? - kérdezett vissza ismét és csak most döbbentem rá, hogy az imént akaratlanul is de bevallottam neki hogy szeretem. - Elkezdhetnék most szabadkozni vagy akár le is tagadhatnám. De nem szégyellem. Igen. Már egy ideje többet érzek irántad mint barátság. Remélem ezzel nem ijesztelek el. Hidd el ez nekem is furcsa és új de.....felnőtt emberek vagyunk. Nyílt lapokkal kell játszani. - vontam vállat ismét. - Nem ijesztesz el. Egyáltalán nem. Sőt...örülök hogy most ezt is tisztáztuk. Legalább tudom, hogy nem vagyok egyedül az érzéseimmel és hogy van esély arra hogy mi ketten többek legyünk egymásnak, nem csak barátok. - hajolt hozzám közelebb. - Egyértelműen megérte ma felkelnem. - mosolyogtam rá közben én is lassan közelebb hajoltam hozzá, míg végül gyengéden megcsókoltam. - Nekem is. - suttogta a csókunkba, majd pár pillanattal később elszakadtunk egymástól, tekintettel arra hogy nem vagyunk egyedül. - Akkor mehetünk ebédelni? - kérdeztem közben Jenny-t az ölembe emelve. - Szerintem a nagylány már éhes. - csikiztem meg ő pedig az angyali vékony hangján nevetgélt. - Az anyukája is az. Szóval mehetünk. - szólalt meg ismét Sophie is. - Akkor induljunk. - fogtam meg egyik kezemmel az övét és összekulcsoltam az ujjainkat, miközben a másik kezemmel az ölemben tartottam Jenny-t, így indulva meg a közeli étterem felé....
( Tristan Szemszöge )
Tagadhatatlanul örültem annak hogy Sophie nem utasított el. Persze ez csak egy séta és egy közös ebéd, de nekem többet jelent. Amióta ismerem őt szeretnék hozzá közelebb kerülni. A kislánya pedig tündéri, úgy szeretem mintha az én lányom lenne. Azért ennyire nem szaladok előre. Sophie és én csak barátok vagyunk noha én szívesen lennék több is ha ő is akarná. - Szép idő van. - jegyeztem meg csak hogy megtörjem a néma csendet ami kezdett már kínos lenni. - Igen. - bólintott miközben sétáltunk tovább. - Sophie....- torpantam meg és elé lépve a szemébe néztem. - Tessék? - kérdezte mosolyogva. Így még nehezebb volt ellenállni neki. - Semmi....semmi. - csóváltam meg a fejem és zavartan indultam tovább. - Mit szerettél volna mondani? - jött mellettem továbbra is ezúttal kíváncsi tekintettel méregetve. - Semmit....tényleg semmit. - köszörültem meg a torkom, de nem akartam továbbra is ennyire gyerekesen viselkedni. - Na jó. - adtam meg magam végül. - Csak azt akartam kérdezni hogy esetleg, lenne e kedved egyik este eljönni velem valahová. - néztem rá majd ismét előre fordultam, csak magam elé nézve. - Mármint randizni? - nevetett. - Igen. Randizni. - ismételtem meg amit ő mondott és már én magam is nevettem. - Nagyon szívesen. - adta meg a végső választ. - Ez remek. Esetleg szombaton vacsora? - érdeklődtem már előre megtervezve gondolatban az estét. - Jól hangzik. De be kell valljam most ezzel nagyon megleptél. - pirosodott ki az arca. - Megleptelek? De miért? - lepődtem meg, nem tudtam mire utal ezzel. - Egyedülálló anya vagyok, a magam fajtákat nem szokták így ilyen könnyedén randira hívni. Tudod...senki nem akarja más gyerekét....nevelni. És ilyesmi. Ah....ne is figyelj rám. - vörösödött el már teljesen, annyira zavarban volt, de értettem hogy miért mondja. - Tudom mire gondolsz. De ez a mi esetünkben lényegtelen. Jenny csodálatos kislány, bárki szívesen lenne az apja. Bevallom....én is szívesen vállalnám a feladatot. És szerintem ha valaki szereti a másikat annak az ilyesmi nem probléma. - vontam meg a vállam. - Ha valaki szereti a másikat? Ezt most úgy értsem hogy....? - kérdezett vissza ismét és csak most döbbentem rá, hogy az imént akaratlanul is de bevallottam neki hogy szeretem. - Elkezdhetnék most szabadkozni vagy akár le is tagadhatnám. De nem szégyellem. Igen. Már egy ideje többet érzek irántad mint barátság. Remélem ezzel nem ijesztelek el. Hidd el ez nekem is furcsa és új de.....felnőtt emberek vagyunk. Nyílt lapokkal kell játszani. - vontam vállat ismét. - Nem ijesztesz el. Egyáltalán nem. Sőt...örülök hogy most ezt is tisztáztuk. Legalább tudom, hogy nem vagyok egyedül az érzéseimmel és hogy van esély arra hogy mi ketten többek legyünk egymásnak, nem csak barátok. - hajolt hozzám közelebb. - Egyértelműen megérte ma felkelnem. - mosolyogtam rá közben én is lassan közelebb hajoltam hozzá, míg végül gyengéden megcsókoltam. - Nekem is. - suttogta a csókunkba, majd pár pillanattal később elszakadtunk egymástól, tekintettel arra hogy nem vagyunk egyedül. - Akkor mehetünk ebédelni? - kérdeztem közben Jenny-t az ölembe emelve. - Szerintem a nagylány már éhes. - csikiztem meg ő pedig az angyali vékony hangján nevetgélt. - Az anyukája is az. Szóval mehetünk. - szólalt meg ismét Sophie is. - Akkor induljunk. - fogtam meg egyik kezemmel az övét és összekulcsoltam az ujjainkat, miközben a másik kezemmel az ölemben tartottam Jenny-t, így indulva meg a közeli étterem felé....